Mi is az építészet?
Az építészet az élet színtere. Minden benne, közte, mellette, felette, alatta zajlik! Ott születnek az élmények! Boldog, vidám, szomorú emlékek kötnek minket hozzá. Viszonyban van! Az emlékezés téri színhelye. Egy hely mely összeköt családokat, barátokat embereket, generációkat. Olyanokat, akik egy időben használják, élnek benne, de olyanokat is, akik korábban vagy majd a távoli jövőben kerülnek interakcióba az adott hellyel. Összeköt ismerősöket, de olyanokat is, akik sosem találkoztak. Az építészet a kollektív emlékezet téri háttere. Generációkat és közösségeket köt össze a fizikai világon túl, a szellemi, az emlékezet világában, az időn átívelve.

Bemutatható maga az élet? Kiállítható annak színtere?
Az építészet nagyban eltér a klasszikus művészetektől. A képzőművészeti alkotások a mindennapok célszerű magatartásán túllépnek. Van bennük valami többlet. És ez a többlet, ami fontos, ami megfejtésre vár. Ez a megfejtés történik a műalkotások befogadása kapcsán, a múzeumokban, a mozikban, az utcán. De maga a megfejtés a szemlélő fejében kódolódik le. A művészet egyfajta tükrözés. A világ tükörképét mutatja. De a képe, a hangulat, a világa a szemlélő fejében születik meg. Duplatükrözés, dupla torzítás.

A műtárgy bemutatható, kiállítható egy múzeumban, ahol találkozhatunk vele. Ez a találkozás, a megismerés, a felfedezés színtere. De hogy lehetséges ez az építészetnél? Az építészet kint van az utcákon! Oda ki kell menni! Sétálni kell a házak között, lakni, élni bennük! Ott születik az építészet, a téri emlékezet, a használókban észrevétlenül, nyomtalanul!

De mindezt megelőzi valami. Az alkotás. Amikor a terv születik. Az alkotók emlékeiből, az emlékezet hagyatékából, néha tudatosan néha tudatlanul. Ez köti össze az építészetet a valósággal. Miért fontos ennek a hagyatéknak a megőrzése, és mindenki számára elérhetővé tétele?

Magyarországon minden megtörtént. Jött a Tatár, a Török, a Habsburgok, szétszakadt, lerombolták a háborúk során, jött a kommunizmus, elsöpörve minden még élőhagyományt, hogy újat teremthessen, és most itt vagyunk mi. Egy zilált, nemlineáris, töredezett hagyatékkal. Egy hagyatékkal melynek része többek között: Ybl Miklós, Fischer József, Molnár Farkas, Breuer Marcell és Makovecz Imre is. Ezt hagyatékot kell ismerni védeni és továbbadni, hogy valahol építészet születhessen belőle, nem másolva!, hanem megértve, tovább fejlesztve azt, hogy majd megvalósulva ismét emberek életének színterévé válhassanak.

‍

Hogy is működik ez?
Itt állunk a Városligeti Fasor 9 előtt. Itt Budapesten, ahol a városszéli villákat elérte, majd bekebelezte a város. De itt valahogy nem. Ezt a területet körbevették a városi bérházak, de nem vették birtokba, sokkal inkább védő falat vont köré, hogy belsejükben, a házak között a természet maradhasson az úr. Olyan képet fest ez, mintegy óriási régi belső udvaros ház! Meg kell őrizni!

Odaérve a kert elé, semmi nem utal egy új épület jelenlétére. De a kertkapu nyitva van. Hívogató! Mindenki, és mindig, beléphet ide. Megpihenhet ebben a csodálatos kertben, a fák alatt, hallgatva a madarakat, vagy a kertben játszó gyermeki kacajt. Itt nincs más épület, csak a régi, ide már beízesült villák. Azok hátsó kertjeiben vagyunk. Az új épület nem mutatja magát. A föld alatt bújik meg! Nem zavarva a 100 éves házak hátsó világát! Egy széles csigalépcsőn szállunk alá. Ide csak bezuhanni szabad! Mintegy kiszakadva a földfelszíni valóságból egy új univerzumba csöppenünk.

Ez egy másik világ. Független, szabad a felszíni világtól. A tér, ahova jutunk egy kertet vesz körül. De ez a kert nem a fenti világ kertje! Itt nem igazak a hétköznapi törvények. Egy varázskert, az alkotás, elmélyülés kertje. Ide ki lehet ülni a könyvtárból elvett könyvvel olvasgatni, vagy a kávézóból egy kávéval megpihenni. Egy sűrűatmoszféra, ahonnan nem belépni, hanem ahova kilépni lehet az előcsarnokból. Egy fordított világ. Itt mindent lehet, hisz határain belül csak a saját törvényei igazak.Helyet teremt az elindulásnak és az elérkezésnek.

Az udvar körüli kerengő egy kifordított tér, nem előtér, hanem köztes tér. Magában a múzeumban foglal helyet, nem lineárisan előtte, vagy mellette helyezkedik el, hanem benne van. Innen sodródunk bele a múzeumba, mely lineárisan és célirányosan is látogatható. Annak legrugalmasabb felhasználását téve lehetővé ezzel.

A terek semlegesek. Ezeréves hagyományt követve épülnek, pillérekkel, födémekkel. Mint a cordobai mecset. A belső tér legflexibilisebb felhasználhatóságát tartva szem előtt.

A múzeum terei, architektúrája nem hivalkodik, nem kiván versenyre kelni a belsejében kiállított építészeti emlékekkel, hagyatékkal. Csöndes tér, melyet a környezet alakít.Itt megáll az idő, itt nincs építészet, csak az építészet előtti, vagy utáni világ. Előtti, hisz a bemutatott tervek és műtárgyak az épületek megvalósulását megelőzőenkészülnek, mint a művész vázlata, melyben felvázolja mi lesz a műalkotása tárgya.És utáni hisz a megvalósult alkotások nem hozhatók ide csak a róluk készült fotók.Ez szövi össze a hagyomány időfonalát, melyet megfejtve új építészet születhet.

Az előtérbe visszatérve felfedezzük, hogy ez nem csak az indulás, de az érkezés helye is. A hagyaték befogadása utáni megpihenés, megértés színtere is. Egy hely, ahol akár minden nap lehet feltöltődni, kutatni, inspirálódni. Akár napokat is tölthetünk itt kutatva, olvasva tanulva. Itt lehet Új Építészetet alkotni! Egy hely, ahol megfér alátogató, a kutatni vágyó építész, az egyetemista tanuló, és a kisgyerek, aki itt szívja magába játékként megélve az építészet hagyatékát.

A meglevő villák és épületek tereit és homlokzatát helyre állítjuk. Azokat eredetitéralkotásukhoz illeszthető funkcióval töltjük meg. Minden épület közvetlen ésközvetett módon is kapcsolódik az új épülettel. Mind a múzeumtéren mind a felszíniparkon keresztül.